6. fejezet - Haljon meg bármi áron!

Üdv! Itt a régen várt új fejezet. Rettenetesen sajnálom a több évnyi késést és elveszett bizalmakat, de új történetekbe kezdtem és ez valahogy abba maradt.
Szóval jó szórakozást és rengeteg elnézést kívánok!



6. fejezet

Haljon meg bármi áron!

(Zero szemszöge)

Még az utam felénél sem jártam, de már elfáradtam. A vámpír tulajdonságoknak semmi haszna. Hajnal óta talpon voltam és egy percet sem pihentem. Nyughatatlanul másztam felfelé a hegyen. Ez volt a nehezebbik út a kastélyhoz. Van egy völgy is a Kuran kastélyhoz, de kockázatosabb azt követni. Bárki megláthat. A  hegymászás nehezebb, fárasztóbb, de biztonságosabb. Legalább is számomra.

Késő délután volt, mire a hegytetőre értem. Megálltam és leültem egy kicsit. Kelleni fog az erő a harchoz. Elő vettem a vértablettás dobozt és kiszórtam legalább 10 darabot, amit el is fogyasztottam egyből. Ez adott egy kis plusz energiát és laktatott is, bár utáltam, hogy rá vagyok szorulva. A nap nyugodni kezdett, mikor ismét útnak indultam.

Éjfél is elmúlt, mire a kastély határához értem. A határon és a közelben nem éreztem vámpír jelenlétet. Csendes volt minden. Túl csendes. Ez kissé zavaró volt, de túl elszánt voltam ahhoz, hogy érdekeljen. Átugrottam a kerítésen és a kastély leghátsó bejárata felé vettem az irányt.Az előző ittjártamkor alaposan felderítettem a kastélyt, és jól ismertem már. A tenger felől volt egy elhagyatott üvegház, ami csatlakozott a kastélyhoz. Ez az ajtó a földszinti fő könyvtárba vezetett, tehát ezt vettem igénybe.

Amikor az üvegházhoz értem, az ajtaja zárva volt. Az üveg azonban vékonynak bizonyult, mert könnyű szerrel betörtem. A kövezett földet elhervadt, elszáradt rózsák borították. Vajon miből gondoltam, hogy régen rózsák nőttek itt? Ez volt Yuuki kedvenc virága. És a bátyjáé is. Egyszer Kaname egy olyan rózsát zárt viaszba, amely csak 10 évente egyszer virágzik. Állítása szerint megakarta őrizni a virág szépségét, úgy mint Yuuki- ét is. Mivel az üvegház állapota arról árulkodik, hogy rég nem jártak benne, ebből feltételezem a szülei is kedvelték a virágot, és ők voltak az utolsók akik jártak az üvegházban.

Ám nem volt időm ezen elmélkedni. Nem is érdekelt, hogy mi a Kuran- ok kedvenc virága. Egy a lényeg: Yuuki- nak ma este bármi áron meg kell halnia! Így nem is teketóriáztam. Feltörtem az egyébként zárt ajtót, de ami bent, a kastélyban fogadott meglepett.

Sehol nem volt senki. A kastély sötét és csendes volt. Eddig sem volt élettel teli, de valamivel világosabb és Yuuki miatt vidámabb volt. Amit viszont én láttam, nem hasonlított arra, amit először láttam. Maga a kastély is mintha meghalt volna. Kimentem a könyvtárból, de senkit sem láttam, vagy éreztem. Se nemest, se tiszta vérűt. Tiszta volt tehát a levegő, ennek ellenére  azonban óvatos voltam, viszont szabadabb is.

Felmentem az emeletre, egyenest Yuuki szobájához. A szoba helyett viszont Yuuki irodáját választottam. Az irodából nyílt egy ajtó a szobába hallgatóztam, van- e bent valaki. Nem hallottam senkit, úgyhogy halkan benyitottam és átmentem a szobába, odalopóztam az ágyhoz és hirtelen lerántottam a takarót. De Yuuki nem volt ott.

Dühömben ordítottam volna, de visszafolytottam. Másképp lelepleződtem volna. Kirontottam a szobából és mit sem törődve az óvatossággal, mentem át- legjobb tudásom szerint- Kaname szobájába. Ott sem találtam egy teremtett lelket se.
 - Úgy! Szóval elrejtettétek előlem. Mintha ez megmenthetné az életét!- mondtam csak úgy magamnak.

Gyűlölettől elvakulva jártam sorra az emelet szobáit, termeit, aztán átkutattam a földszintet is. Egy lélek sem volt a kastélyban, nemhogy Yuuki. A folyosón sétálgatva, a lépcső mellett egy ajtó nyomaira bukkantam. Az ajtó le volt szögezve és a kopogás utáni hangból ítélve fal volt mögötte.
 - Munkára Bloody Rose!- szólítottam társamat és lőttem egy rést magamnak, amin bejutottam az általam titkos kastélynak vélt helyre.

Itt is sötét volt, de vámpír szemem remekül látott. Ki tudtam venni a folyosót és a szobákba vezető két szárnyú ajtókat. Hosszú volt a folyosó, de a végén az egyik ajtó alatt fény szűrődött ki. Halovány fény, de fény. Biztosra vettem, hogy valaki, Yuuki van a szobában és nincs egyedül. A bátyja is vele van.

A győzelem íze mámorító volt. Egyik sem fogja túlélni Bloody Rose és az én dühömet. Ez olyan tény volt, melyet ha valaki megcáfol előttem, kiröhögöm. Előhúztam Bloody Rose- t, de abban a pillanatban le is engedtem a kezem pihenő állásba. Egyellőre nem volt szükség a szolgálataira.

A fény felé vettem utam. Közelinek tűnt, de mégis messze volt. A legutolsó terem volt a folyosón. Gondolom Kaname direkt oda bújtatta. Próbált olyan helyet találni, ahol nem  lelek rá, de pechje van. Szerintem arra se számított, hogy lejutok ide. Nekem azonban nincs lehetetlen.

Az ajtó előtt megálltam. Nem volt értelme óvatosnak lenni. Ha halkan nyitok be, akkor a meglepetésnek lőttek. Inkább hirtelen és váratlan támadás kell. Az biztos sikerhez vezet. De mikor berontottam a hálószobának berendezett terembe olyasmi fogadott, amire nem is számítottam.

Kaname nem volt a szobában. Ablak egy darab se. Csak két gyertya égett, mint fényforrás. És legfőképp semmi zaj. Egyedül valakinek a nehéz, egyenetlen légzését lehetett hallani. A hang irányába fordítottam a fejemet, de tétováztam. Azt se sokáig. A fehér baldachinnal eltakart ágyhoz léptem és félrehúztam a hófehér anyagot az útból. Az kómában lévő Yuuki feküdt ott.

Yuuki látványa émelyítő volt. Nehezen vette a levegőt, mozdulatlan, dermedt volt a teste, egyenetlen a szívverése, hófehér- a megszokottnál is sápadtabb- bőr. A szája szélén vért fedeztem fel. Nem rég próbálkozhattak az etetésével. Feltehetőleg Kaname, és sikertelenül.

A regenerációs képessége szemmel láthatóan nem működött. Ramaty állapota ellenére nem változtattam a döntésemen.
 - Szervusz Yuuki!- köszöntöttem a haldokló testet.- Nem nézel ki valami jól. Látható, hogy kegyetlen életed végéhez értél, bár még mindig küzdesz. Miért? Úgy sem lesz jobb- kérdeztem, mire ő csak nyögött egyet fájdalmában a seb, illetve sebek miatt.- Nos, tulajdonképpen mindegy is, mert most én fogom elvenni azt, amiért eddig feleslegesen küzdöttél!

Felemeltem Bloody Rose- t tartó kezemet, a másikkal pedig lehúztam Yukki- ról a takarót. Egy köntösben és alatta agy ingben feküdt. Az ing nagy volt rá, tehát nem az övé volt eredetileg. Akkor csak Kaname- é lehetett. Tehát ennyire szereti? Mindkét ruhadarab fehér volt. Egyenest a szívére céloztam, miközben a takaró a földre hullott. A ravaszt is meghúztam, lövésre készen állva, mikor megéreztem másvalaki jelenlétét az elmémben. Mint egy radar jelzett, hogy figyelnek és még valaki érkezett a szobába. Kaname állt meg az ajtóban, mögöttem.
 - Takarodj a húgom mellől te korcs!- mondta halk, ám dühösebb és egyben bosszantóan nyugodt hangon Kaname.
 - Felejtsd el! Ma mindketten meg fogtok halni. Még ha ez lesz életem utolsó tette is!- kuncogtam mesterkélten és elsütöttem Bloody Rose- t, bár a lövés pillanatában már lefogta a kezemet...