1. fejezet - Élned kell!

1. fejezet

Élned kell!







 (Kaname szemszöge)

Már 2 hete történt minden, de semmi nem változott. A napok még mindig végtelenek és sötétek voltak. Nem tudtam mire számítsak. Senki nem mond semmit. Senki nem tud semmit...

2 hete törtét, hogy egy nagy csapás érte a családomat. Két vadász, vámpír vadász érkezett a kastélyunkba és támadtak meg minket ok nélkül. Ok csak számukra volt, számunkra nem. Ez az indok pedig maga a vámpír lét volt. Inkább a szerelmem vámpírsága, mintsem mindannyiunké. Zero nem bírt beletörődni, hogy a számára legfontosabb személy, akit embernek hitt, valójában egy alvó tudatú tiszta vérű vámpír. Szerelmem és egyben húgom, Yuuki Kuran egy tiszta vérű vámpír, akit Zero egykoron saját húgaként szeretett, de meglehet, hogy jobban is. Nem tudta elfogadni Yuuki valódi kilétét és mániákus vadászatba kezdett ellenünk. Első próbálkozásánál sikeresen visszavertük nagyobb veszteség nélkül, de most, másodjára nagyon is sokat vesztettünk. Ezúttal is győzelmet arattunk, de társunk komoly sérüléseket szerzett és Yuuki élet és halál között ingadozik.

Igen. Yuuki Zero miatt volt kómában. Zero szíven akart lőni engem, de Yuuki a testével felfogta a golyót és így őt találta el. Enyhe bosszút álltam Zero-n, de a kétsébeesésemen ez sem változtatott. Minden napom félelemmel telik. El sem mozdulok kedvesem mellől.

A harc után, és miután hazaküldtem Zero- t és kíséretét, megérkezett az orvos. Egy olyan orvos, aki se nem emberi, se nem vámpír orvos. Mindkét fajt ellátja. Hajdanán vámpír vadász volt. Ő is abban az időben vadászott, mikor a szövetség semmit sem tiltott. Neki is meggyűlt a baja a lelkiismeretével, de ő erős lelkű ember volt. Megbirkózott vele és talált egy köztes megoldást. Bár bűneit nem törölhette el, kitanulta az orvoslást és azóta a vámpírok orvosa, de ugyan úgy ellátja az embereket is. Csakis benne bízunk. A neve Dr. Hizasi L'Arc (ejtsd: Hizasi Lark). Szinte soha sem hívtuk a nevén, de ismertük. A koráról ugyan mit sem tudunk, de biztosak vagyunk benne, hogy idős. A módszerei amennyire csak lehet fájdalom mentesek és mivel számunkra az a biztonságos, ha házhoz jön, ezért házhoz jön. Yuuki- hoz is őt hívtuk természetesen. Azt vártam, hogy valami biztató hírrel szolgál, de nem ez történt.

Mint kiderült Yuuki rosszabb állapotban volt, mint hittem volna. Zero túl közel járt a szívéhez és ez veszélyes volt. Ha csak milliméterekkel feljebb talál a golyó, Yuuki már halott lenne. Nem tehetett semmit. Kitisztította a sebet és bekötözte. Adott néhány doboz fájdalom és láz csillapítót, ha szükség van rá adjam be neki.

Yuuki szemmel láthatóan is borzalmas egészségnek örvendett. Eszméletlen volt. Mozdulni sem volt képes, pláne táplálkozni. Én tápláltam. Az emberi ételt egy az egyben elutasította, nem volt e kedvence sosem. Megette, voltak kedvencei, de azokat sem ette olyan étvággyal, mint a vért. Ez régen emberi mivoltára is kihatott. Mindig éhes volt, de semmit nem evett jó étvággyal.

Most még a vért is visszautasította. Amint megpróbáltam megitatni vele, bár nem volt eszméleténél, de kiköpte. Nem nyelte le. Nem maradt más választásom. Mint ha mesterségesen lélegeztetném, úgy adtam át neki a vért. Így szerencsémre nehezen, de elfogadta. Addig nem is szakadtam le ajkairól, míg le nem nyelte a táplálékot.

Minden éjszaka mellette voltam. A szobájában lévő kanapén éjszakáztam, hogy bármire van szüksége, megkapja. Nem volt a legkényelmesebb fekhely, de a semminél jobb. És szükség is volt rá. Nem egyszer keltem arra, hogy Yuuki fájdalmában nyögdécsel és emellett izzad is. Ilyenkor felpattantam és odasiettem hozzá. A szobában mindig tartottam egy- két palack vért. Ennyi időre képes voltam elszakadni tőle, de villám sebességgel jártam a kastélyt. Ugyanúgy, ahogy tápláltam, beadtam neki a fájdalom csillapítót és megmértem a lázát is.

Azért izzadt, mert rettenetesen nagy láza volt. Mindig 40 C- fokkal kezdett és sosem állt meg ott. 45- 47C- foknál állt meg és a láz csillapító sem hatott sokat. Levitte egy- két fokkal, de nem segített. Yuuki teste és szervezete, mivel vámpír elbírt ekkora megterhelést, egy ember már belehalt volna a lázba. Ám nem hagytam szerelmemet szenvedni. Felkaptam és a fürdőbe vittem. Befektettem a kádba és ráengedtem a hideg vizet. Lehámoztam róla az idő közben nedvessé vált ruhát. Annyira elvakított az aggodalom, hogy nem érdekelt mit látok és mit nem. Nem törődtem ezzel. A vizes ruhát a földre hánytam és elzártam a jéghideg vizet, mert már félig megtelt a kád, ahogy az én elmém is kezdett tele lenni aggodalommal.

Kirohantam a fürdőszobából, hogy tiszta hálóinget kerítsek kedvesem számára. Plusz kellett egy kis idő, amikor nem látom szenvedő húgom arcát. Akaratlanul is Zero- ra terelődtek gondolataim.
 - Te aljas nyomorult! Esküszöm ezért még meglakolsz. Meglakolsz azért, mert Yuuki most miattad szenved! Remélem elsorvadtak azok az inak, amelyeket elvágtam a lábadban! Kívánom, hogy ha Yuuki szívem megszűnik dobogni, te is halj meg vele együtt. Gyűlöllek Kiryuu Zero!- morogtam, miközben Yuuki szekrényében kutattam.

Megtaláltam azt az inget, amit még tőlem kapott, mikor először éjszakáztunk együtt és neki adtam, mert jól állt neki. Kiemelte gyönyörű lábait. Kikaptam a szekrényből, szereztem hozzá fehérneműt is és futotam vissza a fürdőbe, ahol törékeny húgom feküdt öntudatlanul. Teste teljesen lehűlt a hideg víz hatására és édesem szapora légzése is lassult. Kivettem a vízből, megtöröltem és felöltöztettem, végezetül pedig visszavittem az ágyába. Befektettem és betakartam. A lázzal nem lesz több gond. Legalább is egy ideig.

Már épp azon voltam, hogy vissza fekszem, de a földszintről beszélgetést hallottam. Nem vártam senkit, tehát lementem megnézni ki lehet az.
A barátaink voltak. Ruka Souen, Kain Akatsuki, Hanabusa Aido és Takuma Ichijou.
 - Üdvözöllek titeket! Jó látni, hogy valakinek visszatért az egészsége! Ám Yuuki, még mindig öntudatlan, ezért kérlek titeket halkabban beszéljetek!- köszöntöttem őket szívélyesen.
 - Bocsásson meg Kaname nagyúr! Hogy van az úrnő?- kérdezte Aido.

 - Igazán sajnáljuk, de ha szabad megkérdeznem, miért hívtál vissza minket? Az úrnő képzését befejeztük. Nincs mit tanítanunk neki. Esetleg segítenünk kell az ápolásában?- érdeklődött Ruka.
 - Nem Ruka! Az ápolásáért én felelek egyedül! Titeket azért hívtalak ide, mert biztos vagyok abban, hogy Zero nem nyugszik meg. Szeretnélek megkérni titeket, hogy segítsetek mind Yuuki, mind a kastély megvédésében!- kértem őket szívből.
 - Ahogy óhajtod! De Aido még nem elég erős ahhoz, hogy ismét csatázzon- szólt közbe Ruka!
 - Nem is a csatateret szánom neki, hanem Yuuki védelmét. Ha pedig mi ügyesek vagyunk, nem lesz szükség rá, hogy meg kelljen védeni őt!- néztem rá.
 - Tudok harcolni!- vetette közbe.
 - Ebben biztos vagyok. Ezért bízom rád az életem védelmét. Óvd meg Yuuki- t a bajtól!- tettem vállára kezem.
 - Igen nagyúr!- hajolt meg.
 - Menjünk fel! Szeretném ha látnád kit kell megvédened!- intettem.
 - Ismerjük az úrnőt uram!- furcsállta utasításomat Ichijou.
 - De így még nem láttátok!- vezettem fel őket a lépcsőn.

Odaértünk a szobához és csendre intettem őket. Az ágyhoz mentünk és elborzadtak Yuuki látványától. Sötét volt, ahogy az egész kastélyban is. Nappal volt. Szükség volt a sötétítőkre.
 - Aido! Már kezdheted is a feladatodat! Mi addig megbeszéljük az óvintézkedéseket! Értesítünk ha döntést hoztunk!- suttogtam.
Válasz képpen bólintott és elhagytuk a szobát. Egyedül Aido maradt ott, aki elkezdte feladatát, megvédeni a hercegnőjét...